Állásinterjú kérdések és válaszok: miért ne hazudjunk az állásinterjún? Mit árul el rólunk a testbeszédünk? Sok pályázó bevállalja az apróbb csúsztatásokat, korábbi munkahelyeit pedig szebb színben tünteti fel, hogy megkaphassa az áhított állást. Azonban a HR-esek sok mindent megtapasztaltak már, így számos keresztkérdést feltesznek, hogy kiszűrjék a nem megfelelő munkatársakat. Nem célravezető, ha valaki túlságosan dicséri önmagát, azonban magabiztosnak kell látszani, így a szerénység sem mindig kifizetődő. Ráadásul a metakommunikáció is rengeteget elárul egy pályázóról. Például ha az állásra pályázó nem teszi keresztbe a lábát, és előre hajolva figyel, túlzottan nem gesztikulál, akkor nyíltnak, őszintének találhatják.
Bármennyire is szóból ért az ember, érzelmeket, hangulatot, sőt szándékot a testünk jelzéseivel, az úgynevezett metakommunikáció révén is "elmondhatunk". Olykor akaratlanul. Állásinterjún éppen ezért nem érdemes szerepet játszani, a legjobb ha mindenki önmagát adja. A rutinos interjúztató úgyis tudja, hogy hogyan lehet kizökkenteni azt a pályázót, aki csupán betanult szöveget mond el. Érdemes inkább a beszélgetést kötetlenül felfogni, persze azért az interjú előtt nagyon fontos az alapos felkészülés. Érdemes készségesnek mutatkozni, ha valaki mosolyog és mindig önmagát adja, az minden esetben hitelességet sugall.
Mindenki számára köztudott, hogy valamennyien nemcsak nyelvi jelekkel, szóval, beszéddel, hanem gesztusokkal, tekintettel, testtartással is üzenünk egymásnak. A testbeszéd által sok mindent elárulhatunk magunkról, sőt olyanokat is, amiket éppen takargatni akarnánk. Csakhogy ezeknek az úgynevezett nem verbális üzeneteknek a jelentős része spontán megnyilvánulás, nem tudatos működés eredménye. A beszédünket jobban kontroll alatt tudjuk tartani, mint az említett testi üzeneteket.
Van, aki előszeretettel jár-kel zsebre dugott kézzel, megesik, hogy a kézfogáskor is a zsebében marad a keze. Másvalaki beszéd közben az orrához kap, mintha ellenőrizné, hogy megvan-e. Akad olyan álláspályázó, aki úgy fog kezet az interjúztatójával, hogy annak szinte térdet kell hajtania előtte. Ezek a példák a munkavállalók metakommunikációs szokásairól szólnak, azaz a testbeszédről.
Különböző pszichológiai kutatások megpróbálják megfejteni a testbeszéd rejtett kódjait. Akik viszont ezek ismeretével rendelkeznek, ügyelhetnek arra, hogy ne áruljanak el önmagukról kedvezőtlen vonásokat, és beszédjük szinkronban legyen a testi jeladásokkal. Azaz tudatos kontroll alatt tartják mind a verbális mind a nonverbális kommunikációt.
Tudni kell, hogy a zsebre dugott kéz - az illemhibán túl - a túlzott önbizalmat, a saját nagyság érzetét, egyben a másik lekicsinylését fejezi ki, "zsebre váglak, mert én megtehetem". Az orr, az arc különböző területeinek a vissza-visszatérő érintése, nyomogatása, simogatása, újjal való kopogtatása a rejtőzködés kényszerét feltételezi, az attól való félelmet, hogy netalán elszólja magát, olyanról beszél, amiről hallgatnia kellene. A kézfogás a mi kultúrköreinkben a köszönés egyik legősibb formája. Közismert, hogy a fegyvertelenséget szimbolizálja: "nem támadok, barátként jöttem!" Keleten ezt a szívre tett jobb kézzel, vagy a mellen keresztbe rakott kézzel fejezik ki.
A kézfogás módja azonban az üdvözlésen túl kifejezheti az uralkodási törekvést, a behódolást csakúgy, mint az egyenrangúság kinyilvánítását. A behódoló fél tenyérrel lefelé fog kezet, a másik felfelé fordítja a tenyerét, az egymás felé függőlegesen nyújtott kezek, pedig az egyenlőnek tekintett partnerkapcsolatot jelzi.
A testbeszédre alkalmas a karunk és a lábunk is, aszerint, hogy miként tartjuk, helyezzük el őket. A kar az én-védekezést fejezi ki, eszerint aki járás, beszélgetés közben karját hátra téve egyik kezével fogja a másikat: magabiztosságot, esetleg önhittséget sugall, hiszen a torkát, mellét, szívét, gyomrát nem védelmezi. Aki viszont a két karjával a mellét átfogja, annál ez a gesztus ellenkező vagyis védekező, rejtőzködő, támadást feltételező jelzés.
Az ülés módja és a láb elhelyezkedése is utal a személyiségre. Aki keresztbe vetett lábbal a széken hátra dőlve, a fejét a két karjával átfogva ül, az magabiztos, főnöki allűröket majmoló ember. Ellenben, ha valaki a szék szélén helyezkedik el, a két lábát összeszorítja, előre hajol, a kezét a térdén tartja, az félénkséget, alávetettséget árul el.
Mindehhez hozzá lehet tenni, hogy ezek a nem verbális üzenetek nem minden esetben értelmezhetők pontosan. Noha - különösen fontosabb állások nyerteseinek kiválasztásához - gyakran pszichológusokat is foglalkoztatnak, mégis megtörténhet, hogy az álláskereső becsaphatja őket, ha ismeri e megnyilvánulások értelmezését. Így például, ha az állásra pályázó nem teszi keresztbe a lábát, ha előre hajolva figyel, túlzottan nem gesztikulál, akkor nyíltnak, őszintének találhatják.
Az állásinterjún a metakommunikáció figyelésén túl természetesen elsődleges szerepet kapnak a konkrét kérdések, és az arra adott válaszok. Ha a HR-szakember azt kéri, hogy beszéljünk magunkról néhány mondatban, akkor a kérdező arra kíváncsi, hogy a pályázó mennyire összeszedett, lényegre törő, és valóban azt mondja-e el szóban, melyről a pályázata írásban is szólt.
Fontos az állást kínáló cégnek, hogy motivált munkatársakat vegyen fel, ezért azt is megkérdezik minden állásinterjún, hogy valaki miért pályázta meg ezt az állást. Nem érdemes itt válaszként arról értekezni, hogy csakis a pénz motivál valakit, inkább a cég előnyeiről érdemes szót ejteni, vagy arról, hogy a konkrét munkakör miért testhezálló.
Ha felteszik azt a kérdést, hogy miért akar valaki eljönni korábbi munkahelyéről, akkor a kérdés feltevése mögött olyan dolgok is meghúzódhatnak, mint például a gyakori túlóra. Ha valamely pályázó ezt emeli ki negatívumként, akkor az új cég számára sem lehet ideális munkatárs.